Elköszönünk

Forrás: OktpolCafé
Megjelenés: 2014. április 7.
Szerző: Radó Péter, Setényi János

Az OktpolCafé blog négy év után beszünteti működését. Szerzői illően elköszönnek és tiszteletteljes meghajlás után elhagyják a színpadot.

 

Radó Péter:

Búcsú a fegyverektől

Úgy döntöttünk, hogy az OktpolCafén a rendszeres blogolást abbahagyjuk – vagy bizonytalan időre felfüggesztjük, meglátjuk, mit hoz a jövő. Az OktpolCafé másfélezer törzsolvasója és sok ezer alkalmi olvasója azonban joggal vár el valami magyarázatot, ezúton szolgálok a sajátommal.

2009 elején, mikor Jánossal kitaláltuk, hogy kettesben indítunk egy oktatáspolitikai blogot, már évek óta figyeltük, ahogy lepusztulnak az informált oktatáspolitikai diskurzus kereteit korábban biztosító intézmények. Amikor közel egy évnyi gondolkodás és előkészületek után elindítottuk a blogot nem akartunk mást, mint a józan és professzionális közpolitikai gondolkodás számára egy kis civilizált szakértői szigetet. Nem pont ez lett belőle. A Fülkeforradalom szép lassan az oktatási szektorra kényszerítette saját irracionális világképét, az OktpolCafé pedig – már ami engem illet – az elszabaduló démonokkal szembeni ellenállás erődítményévé változott. Eleinte leginkább arra voltunk büszkék, hogy a legkülönbözőbb politikai törzsekhez és kultúrákhoz tartozó szakértők kommenteltek és vitatkoztak a blogon, akik néha még egyet is értettek egymással. Ahogy azonban nőtt a félelem, úgy csappant meg a hozzászólók száma, az utóbbi időben pedig már a „veszélytelen” témákat sem kommentálta szinte senki. (Tisztelet a csekély számú kivételnek.) Mindeközben a blog olvasottsága biztosan nőtt, az OktpolCafé kezdett szamizdattá és „ellenzéki” oktatáspolitikai referenciává válni. Előfordult, hogy egy vidéki konferencia után egy kolléga miközben elment mellettem körülnézett, hogy látja-e valaki, aztán mosolyogva odasúgta nekem: „Olvassuk ám az OktpolCafét.”

A blogolás izgalmas szellemi kalandból lassan kötelességgé és a polgári integritás megőrzésének eszközévé vált. Nincs ezzel természetesen semmi baj olyan időkben, amikor a szabadság korlátozásával és a mindent eluraló primitív rombolással szembeni ellenállás morális kötelezettség. Ahogy azonban múlni látszott a remény, hogy az oktatási szektor javak és szolgáltatások állami elosztásává silányítása csupán egy átmeneti időszak rémálma lesz, úgy változott a blogolás is nehéz kötelességgé. A tegnapi szavazás az mutatja, hogy a polgári szabadság és – ennek következtében elkerülhetetlenül – egy a kor kihívásaira választ adni tudó oktatás hívei kisebbségben vannak Magyarországon. A NER tehát megkapja a lehetőséget arra, hogy tartós rendszerként egye bele magát a magyar oktatási világába, s ezen egy blog szemernyit sem képes változtatni.

Ha visszatekintek az OktpolCaféra írt 128 bejegyzésemre van néhány dolog, amivel érzésem szerint elégedett lehetek, s van néhány másik, amivel nem. A teljesítményem „kilóra” rendben van, az általam írt bejegyzésekből összejönne egy körülbelül négyszáz oldalas kötet. Volt néhány téma, amit az elmúlt négy év alatt sikerült többé-kevésbé szisztematikusan körüljárni; ilyenek voltak az oktatáspolitika alkotás, az oktatási rendszerek kormányzása, az oktatási egyenlőtlenségek és ezek közé tartozik a most kiépült rendszer torz vonásainak elemző feltárása is. Van azonban néhány dolog, ami miatt némi hiányérzettel fejezem be a rendszeres írogatást. Nem foglalkoztam például eleget tudásmenedzsmenttel, jó nemzetközi oktatáspolitikai gyakorlatok megismertetésével. A másik: nem tettem eleget annak érdekében, hogy a szabadelvű oktatáspolitikai gondolkodást, mint legitim, valódi problémákra jó válaszokat kínálni képes megközelítést elismertessem. Mivel a szabadság választásának nincs túl sok híve ebben az országban, s mivel kormányzó párt és teljes ellenzéke az állam mindenhatóságának hitét osztva politizál, ez utóbbi mulasztásomat nemsokára bepótlom egy erről szóló önálló könyvvel.

Noha a blogolást most abbahagyom, van néhány dolog, amibe nem fáradtam bele. Nem fáradtam bele az írásba, nem fáradtam bele a gondolkodásba, nem fáradtam bele a friss eseményekről és friss adatokról szóló szakmapolitikai reflexióba, nem fáradtam bele az értelmes kommunikációba, nem fáradtam bele az oktatáspolitikai vagy az azt megtermékenyítő szakirodalom olvasásába, nem fáradtam bele a (mindenkori) kormányzat tevékenységéről szóló kritikai elemzésbe, s nem fáradtam bele a magyarországi kontextusban érvényes nemzetközi referenciák rendszerezésébe. Röviden: nem fáradtam bele a szakmám gyakorlásába és remélem, lesznek olyan csatornák, ahol mindezek eredményeit megoszthatom majd másokkal is. Az én szakmai “napirendemet” azonban a továbbiakban nem fideszes és kereszténydemokrata politikusok fogják meghatározni.

A blog tehát beszünteti a működését, de az oda írt 206 bejegyzés – köztük sok vendégszakértő pompás írása – és az OktpolCaféra posztolt 3224 hozzászólás továbbra is elérhető és olvasgatható lesz. Ugyanígy megmarad az OktpolCafé csoport is a Facebook-on, aminek most már több, mint 2300 tagja ezentúl is megoszthatja az oktatáspolitikával kapcsolatos legfrissebb híreket és írásokat, s ahol mindenki örülhet, ha van minek, vagy dühönghet, ha van min.

Örök hála az OANDER Média Kft-nek a blog profi működtetéséért! És ami a legfontosabb: hálás köszönetem az olvasóknak, akik kedvéért még akkor is érdemes volt itt írogatni, amikor egyébként már nem volt különösebb értelme. Az OktpolCafé soha nem akart más lenni, mint egy szűk szakmai közönségnek szóló szakértői blog. Ehhez képest a több, mint kétszázhúszezer látogatás és a több, mint négyszáztízezer – bejegyzésenként átlagosan több, mint kétezer – oldalmegtekintés igen szívmelengető eredmény. Köszönjük, hogy virtuális oktatáspolitikai utazásukhoz az OktpolCafét választották!

 

Setényi János:

Súlypontáthelyezés

A blog elindításakor egy közös és két személyes célom volt. Radó Péter kollégámmal szerettük volna kialakítani a közpolitikai-formálás és ezen belül az oktatáspolitika egy magyar nyelvű elemező helyét a virtuális térben. Ezt úgy tettük, hogy egy markánsan liberális és egy konzervatív-konfuciánus értelmezési keretben párhuzamosan jelentettük meg írásainkat. Vékony jégen jártunk: szakmailag érvényes, vállaltan eltérő értékalapú és olvasmányos írások közzétételére törekedtünk, párban.

Ezzel párhuzamosan szerettem volna kiírni magamból, és egyfajta fejlesztéspolitikai esszégyűjteménybe sűríteni az Európai Szociális Alap London School of Economics vezette ex-post értékelése során szerzett tapasztalataimat.

Végül erős személyes ambícióm volt, hogy oktatáspolitikai reflexióimmal megjelenítsem egy konzervatív oktatáspolitikai felfogás körvonalait.

Ezen célkitűzéseket sikeres tanácsadóként, erőteljesebb közéleti ambíciók nélkül fogalmaztam meg. A mérleg – mint mindig – most is nagyon vegyes.

A blog hatalmas sikert aratott. Mindenki olvasta, aki számít, sőt még sokkal többen. A Goldenblog éves versenyein több alkalommal is előkelő helyezést értünk el. Az, hogy az oktatásügy részben még őrzi azt a tekintélyét a hazai szakértelmiség körében, amit az Oktatáskutató Intézet 80-as ás 90-es évekbeli működése során halmozott fel, egy kis részben talán az OktpolCafé-nak is érdeme. A siker mértéke meglepő volt és világosan látszott, hogy blogunk egyre inkább egy társadalmi hiány betöltéséről szólt. Amikor tavaly ősszel a szegedi egyetemen autogramot kérő (szép és fiatal) hallgatók álltak sorba blog-alapú előadásom után, rádöbbentem, hogy a blog zsákutca.

A siker mögött azonban az elmúlt tíz évben folyamatosan számolódtak fel a XIX. századi demokratikus politikaformálás mintái és eljárásai. Mára az oktatáspolitikai események mögött tucatnyinál kevesebb ember elhatározásai és félreértései rejlenek. Az erről szóló adekvát beszédmód nem a policy-elemzés, hanem a mikszáthi anekdota. A szakértői pozíciók leértékelődtek, az értelmiség útja az osztályhatalomtól a rosszul fizetett bérmunkáig vezet vissza. Én ezt – minden archaizáló folklórja ellenére – egy posztmodern fordulatként látom. Szerencsémre már az első kínai e-olvasóm megvásárlásakor letöltöttem G. Fodor Gábor politico-filozófiai esszéjét, amely már 2007-ben pontosan kijelölte az elmúlt évek fordulatát. A fordulatot lényegében már 2007 körül elkerülhetetlennek láttam: egy egyre fogyó népességű és elöregedett országban a közoktatás-politikából óhatatlanul tanügyigazgatás lesz, a felsőoktatás pedig az egyre irrelevánsabb intézményhálózat túlélési harcáról szól majd. Mindez pedig – a méretekből is fakadóan – egyre személyesebb, családiasabb közegben zajlik, egyszer így másszor úgy. A 90-ből örökölt keretek felszámolásának üteme engem is elképesztett, az iránya nem.

A fejlesztéspolitika területén derűsebb a mérleg. A bennem mozgó témákat megírtam (ma már tanítom), csupán a development economics területe marad fehér folt. Ehhez nem értek és egy jó Fejlesztéspolitika kötet – lehetőleg ingyen letölthető e-könyv – összehozásához egy olyan türelmes development economist szerzőpárra lenne szükségem, aki egy hozzám hasonlóval is szót ért.

Végül a konzervatív oktatáspolitikáról szólva légüres térbe érkeztem. Kétfejű sárkánnyal viaskodva fogalmaztam meg reflexióimat: a 2010-től hivatalba lépő oktatásirányítás a kádárizmus iskoláját kezdte visszaépíteni. Ennek én – életkoromnál fogva – szenvedő alanya voltam, így a legcsekélyebb belátásra sem volt módom. A sárkány másik feje a reformpedagógiai volt, differenciálatlan gyerekképével, a tudatszintek hierarchiájának tagadásával és a szerves, öntörvényű személyiségfejlődés mítoszával. A légüres térben mozgás szellemi kudarca nagyon inspiratív volt; segített felismerni, hogy – előbb vagy utóbb – elkerülhetetlenné válik majd egy szabadságközpontú neveléselmélet megalkotása.

A blog nem adható tovább. A mögöttünk járó fiatalok világában vannak minőségi műhelyek (most szóródnak szét a nagyvilágban), de ők papírköteteket adnak ki és nincs közösen osztott digitális víziójuk.

Természetesen az OktpolCafé-ban testet öltő pozitív szellemi energia nem vész el, csak most a tanácsadás napi gyakorlatában jelenik majd meg. A fejlesztéspolitikai bevezetés és a szabadságközpontú neveléselmélet pedig megírásra vár. Időnk, mint tenger. Így búcsúzni sincs módom, hiszen találkozunk még.

Végezetül köszönet a kiváló társszerzőknek és vendégszerzőknek. Köszönet az OANDER Kft-nek a kiváló felületért és háttérszolgáltatásért. És köszönet a hűséges Olvasóknak.

szakmai

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>